Alexa levette a rajta lévő ruhát, és magára öltötte a sellő fazonú esélyit, ami egyáltalán nem volt kicsi rá, sőt, kimondottan úgy érezte, mintha a ruha miatt sokkal karcsúbbnak tűnne a tükörben. Átfutott a fején a sok ostoba videó, amin erősen túlsúlyos nők préselik bele magukat karcsúsító alsóneműkbe (ő maga csak gumibugyinak hívja az ilyeneket), hogy aztán megmutassák, mennyivel jobban áll rajtuk az a ruha, amit a videó elején alig tudtak magukra húzni. „Talán ez is valami ilyen anyag…” – morfondírozott magában, és hitetlenkedve illegette magát a tükör előtt.

– Megnézhetem? – kérdezte Paulo kintről.
– Persze, bár elég furcsa az egész. – felelte Alexa, és kilépett a próbafülkéből. A férje el volt ragadtatva, és mikor Alexa megkérdezte, nem tűnik-e karcsúbbnak ebben a ruhában, Paulo magához ölelte, és közölte, hogy ő mindig ilyen gyönyörűnek látja őt, nem tudja, miről beszél. Alexa elnevette magát, és megegyeztek, hogy megveszik a ruhát.
– Egy perc, mindjárt visszaöltözök, aztán mehetünk is vissza abba a dilis boltba. Annyira ijesztő nekem az a nő… Nem láttad a fülbevalómat?
– Úgy rémlik, hogy a kocsiban levetted, mindjárt lecsekkoljuk, ha visszaérünk az autóhoz! – mondta Paulo, és előkotorta a zsebéből a kocsikulcsot.

Ahogy kiléptek a kék ajtós házból, egészen furcsa világot láttak maguk körül, egyáltalán nem olyat, amit befelé jövet! A ruhabolt hátsó bejárata valahogy távolabb került, és minden olyan furcsa fényben játszott. Mindketten önkéntelenül is felfelé emelték a tekintetüket, és észrevették a világ legszürreálisabb tényét: víz alatt vannak! Úgy két méterrel a fejük felett a napsugarak táncoltak a víz apró hullámain, lábuk alatt homokdűnéket épített a víz. Rémülten néztek egymásra, szólni sem mertek, levegőt venni meg pláne, próbáltak helyette mielőbb eljutni az üzletig, ami úgy tűnt, szárazon van. Rohantak, ahogy tudtak, és már csak pár méter volt hátra a vízfal határáig, ami innen határozottan kivehető volt, amikor Alexa nem bírta tovább levegő nélkül, és véletlenül felsóhajtott. Az agyában egy szempillantás alatt ezer dolog futott végig: „Jesszus, letüdőztem a tengert! Most mindjárt megfulladok, és ennyi volt az élet! Istenem, mi lesz a lányommal? Mi lesz a családommal? Nem halhatok meg!” Aztán hirtelen kezdte megérteni a dolgot. Nem fullad meg, mert tud levegőt venni a víz alatt… Mi a pokol ez???

Paulora nézett, akinek már majdnem lila volt a feje az erőlködéstől, de mikor meglátta Alexát, ahogy döbbenten áll, ő sem bírta tovább, vett egy nagy levegőt, és a felesége ugyanazokat a gondolatokat látta az arcán tükröződni, amiket az előbb ő maga is gondolt. Paulo is tudott lélegezni a víz alatt. Mégis mi a fészkes fene folyik itt?
– Menjünk innen! – szólalt meg Alexa, és már meg sem lepődött, hogy beszélni is tudnak épp úgy, mintha kint lennének a szárazföldön. Paulo csak bólintott, és kézen fogva – most már minden kapkodás nélkül – elindultak a vízfal felé.

Úgy jutottak át rajta, mintha csak a zuhany alól léptek volna ki, de a ruhájuk és a hajuk is teljesen száraz volt. Megálltak, és a sokktól lebénulva nézték a víz alatti világot, ami pont olyan volt, mint ez a világ, csak éppen víz borította. Az egész annyira szürreális, annyira hihetetlen volt, olyan végtelen nyugalmat árasztott, Alexa mégis szinte pánikba esett. Képek villogtak az agyában, menekülés, rejtőzködés… fogalma sem volt róla, miféle emlékképek ezek, de meg volt róla győződve, hogy az ő életéből valók, még ha nem is emlékszik rájuk.
– Alexa, mi most álmodunk? Mi a franc volt ez az egész? – kérdezte halkan Paulo.
– Fogalmam sincs. Egyszerre volt rémületes és mégis érdekes. Az a legfurcsább, hogy odaát nem féltem, de most mégis úgy érzem magam, mintha üldöznének…
– Menjünk vissza a boltba, vigyük vissza a ruhát, és húzzunk innen gyorsan! – mondta a férfi, és határozott léptekkel elindultak a bolt hátsó ajtaja felé.

Az üzletben a lehetetlenül kék szemű asszony gúnyosan mosolyogva várta őket. Senki más nem volt az üzletben, mintha csak egy varázsütésre mindenki eltűnt volna onnan.
– Nos, sikerült felpróbálni a ruhát? – kérdezte szinte negédesen.
– Köszönjük, nem kérjük! Viszlát! – dobta Alexa a pultra az estélyit. Ezer kérdés fojtogatta, de annyira abszurdnak hangzott mind a fejében, hogy nem bírta hangosan kimondani őket. Ráadásul a hideg rázta ettől a nőtől, hidegkék szemében kegyetlenség villant.
– Zaklatottnak tűnnek, minden rendben? – kérdezte az eladónő, és visszaakasztotta a ruhát egy vállfára.
– Igen. Vagyis nem… mindegy! Viszlát! – indult kifelé Alexa, Paulo már az ajtóban állt.
– Sajnálom, de nem mehetnek el. – mondta a nő, és egy kattanással bezáródott az üzlet ajtaja, mintha csak távirányítós lenne. – Aki egyszer már volt odaát, annak 24 órája van mindössze, hogy visszatérjen, különben… hát igen… meghal!

Csapdába estek. Alexa úgy érezte, menten elájul, Paulo pedig feldühödve indult az eladónő felé, ökölbe szorított kézzel…