…ilyen a természetem! Igen, tudom, hogy Koncz Zsuzsa épp fordítva énekelte, de rám meg így igaz, hiszen kedvenc nagybátyám nem véletlenül hívott Kékszeműnek kicsiként! Az első négy évemet úgy éltem le, hogy kék szemem volt, mint anyukámnak, és az ő egész családjának. A hajam sötétszőkés volt, ezért aztán mindig arról álmodtam, hogy ha egyszer nagylány leszek, fenékig érő szőke hajzuhatag alól pislogok majd a szép, kék szemeimmel. Aztán mégsem így lett. (Annyira nem, hogy a hajam is rövid, fekete lett, mire nagylány lettem.)
Ahogy nőttem, apukám sárgásbarna bagolyszemei elkezdtek a kékkel keveredni, és zöld lett a szemem, sőt, még a hajam is sötétedni kezdett. Teljesen kiborultam ettől a változástól. De miért búsul emiatt egy gyerek? Nos, ez a trauma kicsit korábbról indul. Édesapám nagyon népszerű volt a nők körében, kicsit talán túlzottan is, de nem azért, mert felettébb jóvágású fickó volt, hanem mert volt egy sajátos sármja, amit bizonyos típusú nők ellenállhatatlannak éreztek. Nem is nagyon álltak neki ellen… khm… de én nem láttam apukámat szép embernek, ellenben anyukámat gyönyörűnek találtam. De mit kellett folyton hallgatnom az összes rokontól? Hogy tiszta apám vagyok, és a nővérem hasonlít anyukánkra. Roppant igazságtalannak tartottam egy ártatlan kislányt egy nagydarab, kreolra barnult kamionsofőrhöz hasonlítani. De mindig azzal vigasztaltam magam, hogy legalább a szemem kék, mint anyukámnak, és erre bamm, ezt is elvette tőlem az élet!
Egészen úgy 10 éves koromig búslakodtam emiatt, és az amúgy is alacsony önbecsülésem a béka segge alá süllyedt a változásoktól, amikor is az egyik rokonom megjegyezte, hogy hű, micsoda veszélyesen zöld szemeim vannak, ettől aztán megőrülnek majd értem a fiúk! Vannak az ember életében mondatok, amiket sosem felejt el, nekem ez például egy olyan, igazi sorsfordító mondat volt! Kellett persze még pár év, hogy a fiúk észrevegyék az én zöld szemeimet (amiben külön érdekesség, hogy kívül maradt egy kék karika, aztán jön befelé egy nagyobb zöld rész, és a pupilla körül mogyoróbarna, szóval van itt minden, mint a mesében… :D), és valószínűleg az sem volt mellékes, hogy „mellesleg” is történt némi változás rajtam, de tény, hogy volt pár jó évem, amíg tényleg tetszettem a fiúknak.
A kék szem viszont nem hagyott nyugton, ezért kipróbáltam a színezett kontaktlencsét! Nos, az egy csodálatos tortúra volt, én ugyanis frászt kapok tőle, ha valami a szemem felé közelít, így szerencsétlen optikus vagy fél órát küzdött, mire bejátszotta a szemembe a kontaktlencséket. De ha már próba, hadd legyen még viccesebb: az egyik szemembe kék, a másikba barna lencse került. Egy nagyáruházban volt az üzlet, és mondta az optikus, hogy most kéne úgy másfél-két órát lődörögnöm itt, hogy kipróbáljuk, mennyire bírja a szemem a kontaktlencsét egyáltalán. Nos, neki is indultam a vásárolgatásnak, de sokkal furcsább lett az egész, mint hittem.
Aki csak rám nézett, az első, futó pillantás után rémülten kapta vissza rám újra a tekintetét, mert az egyik szemem rikító kék volt, a másik sötétbarna, tényleg állati fura volt! Persze én hamar megfeledkeztem arról, hogy ilyen érdekes lett a tekintetem, ezért mindig megijedtem attól, ahogy megijednek tőlem mások! 😀 Nagyon örültem, hogy összefutottam egy barátnőmmel, és vele mászkálhattam kicsit, egyedül sokkal kellemetlenebb élmény volt, ahogy megbámulnak az emberek, így legalább Ildivel elröhögtük az ilyen helyzeteket.
Végül nem vettem meg egyik színt sem, amit az optikus igen megértően fogadott. Ő is érezte, hogy nem sokszor sikerülne betennem a kontaktlencsét, kivenni meg végképp nem tudnám, neki is alig sikerült! 😀 Meg aztán, akkoriban még jó volt a látásom, és úgy éreztem, ilyen úri huncutság azért mégis túlzás lenne, hogy ennyi kényelmetlenséget el kéne viselnem a kék szemekért.
Nemrég hallottam valakiről, aki agykontrollal megváltoztatta egy hónap alatt a szeme színét, így újra fellobbant bennem a láng, hogy én ezt akarom! Elhelyezkedtem kényelmesen, lementem alfába, és elkezdtem a gyakorlatot, de abban a pillanatban bekapcsolt a fejemben egy kis hang. „Most komolyan? Ezt a zöldet cserélnéd egy kékre? Ezt? Te nem vagy normális!” És mindjárt abba is hagytam a szemszínezést, mert rá kellett jönnöm, hogy igaz, hogy az első négy évemet Kékszeműként éltem le, de az utóbbi 45-öt meg zöldszeműként, és igazából megszerettem, hozzám nőtt, a lényem része. Azóta maximum képeken színezem a szemem kékre, amolyan kis nosztalgiából, semmi komoly. Viszont nagyon tetszik például ez a kék… talán mégis meg kéne próbálnom?