„Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” – írta egykor Weöres Sándor. De mi a helyzet akkor, ha a létra alapanyagából nem olyasmit építünk magunkban, ami felfelé visz, hanem olyasmit, ami korlátoz, ami bebörtönöz?

Hányszor korlátozzuk saját magunkat olyan mondatokkal, amik megakadályoznak minket a cselekvésben? „Erre én nem vagyok képes. Nekem ez nem megy. Lehetetlen.” – és hasonlók. Ha filmekben látjuk, ahogy az amerikai szülők buzdítják a gyermekeiket, és azt sulykolják folyton a fejükbe, hogy bármire képes vagy, merj nagyot álmodni, sikerülni fog, akkor elhúzzuk a szánkat, és fanyalgunk, hogy „na, persze”. De miért? Mert mi magunk abban nőttünk fel, hogy nem szabad túl nagy fába vágni a fejszénket, addig nyújtózzunk, amíg a takarónk ér, és különben is, a nagy nevetésnek mindig sírás a vége. Ezek a mondatok olyan láthatatlanul épülnek be a létezésbe, hogy néha észre sem vesszük őket. Szerencsére egyre többen vagyunk, akik a gyerekeiknek már nem ezt akarják átadni, de még nekünk is nehéz néha a saját (szinte láthatatlan) korlátainkkal megküzdeni.

Nekem ez a kép egy korszak vége. Már nem hiszem el, hogy nem érdemes festéssel tölteni az időmet, mert minden olyan idő, amit valami örömmel végzett tevékenységre fordítunk, igenis hozzáad az élethez, nem elvesz belőle. Ha van dolog, ami kikapcsol, amit jó csinálni, csináld csak az öröm kedvéért! És legközelebb, ha eszedbe jut valamiről, hogy nem próbálod meg, mert Neked ez úgysem menne, gondolj erre a képre, és építs létrát a kerítés deszkáiból!