Az első részt tehát ott hagytuk abba, hogy mi a közös és mi a különböző a Télapó, a Mikulás és a Santa Claus jelenség között. Említettem, hogy leginkább a Coca-Cola marketingeseinek köszönhetjük a mai Santa Claust, akik összegyúrtak több legendát, majd újraszínezték nekünk kicsit a sztorit. Még ha Szent Miklósra is alapozták a történetüket, akkor is feltűnhet, hogy a meleg éghajlaton élő püspöknek ugyan mi a csuda köze lehetett a repülő rénszarvasokhoz? Nos, itt kanyarodik be egy új szál a történetbe!
Ez a vonal ugyanis leginkább a varázsgombát osztogató északi sámántól ered. Hogy a karácsonynak köze van ehhez a hagyományhoz, azt az is bizonyítja, hogy a légyölő galóca gyönyörű piros kalapjával és fehér pöttyeivel valamiért gyakran szerepel a karácsonyi díszek között is. De vajon hogy kerül ez az egész történet a karácsonyi legendáriumba? Nos, több antropológus és gombakutató is állítja, hogy a rénszarvasokkal repülő Santa valójában egy begombázott sámán megfelelője!
A témát behatóan tanulmányozó finn Tero Isokauppila szerint a számi sámánok nagy szakértői voltak a gyógynövényeknek és a gombáknak, ezekkel gyógyították is a hozzájuk fordulókat. Szánjukat rénszarvasok húzták, ezzel közlekedtek, járták a természetet, hogy begyűjtsék az alapanyagokat. Ősszel a lucfenyőkkel teli erdőkbe mentek, ahol bőségesen találhattak légyölő galócát. Ez a gomba a rénszarvasok legkedvesebb élelme, már messziről képesek kiszagolni, és akár a vastag hóréteg alól is kikaparják.
A lucfenyők alatt növekedő gombák kicsit a karácsonyfa alá készített ajándékokat juttathatják eszünkbe, de a sámán a fát is feldíszítette velük. Hogy miért tett ilyet? Nos, a sámánok azért aggattak galócákat a fenyőágakra, hogy kiszáradjanak. A szárított galócával pótolták a D-vitamint (amiből télen különösen kevés jutott a számiknak), de a szárítás abban is segített, hogy a galóca méreganyagai távozzanak a gombából. Az már csak hab volt a tortán, hogy a hallucinogén hatása eközben nem nagyon csökkent, szóval olyan vitamin volt, amitől még jól be is lehetett tépni.
Szeptember-október körül tehát a piros ruhába öltözött sámánok felaggatták a galócákat a fenyőkre, majd decemberben, a téli napforduló közeledtével faluról falura jártak a szánjukon, és egyesével látogatták meg a számikat. Érdekesség még, hogy a számik egy kota nevű, sátorszerű kunyhóban éltek. Ennek a tetején egy lyukat hagytak, amolyan primitív kéményként funkcionált, a bent égő tűz füstje ott távozott. De nemcsak a füst, sokszor az emberek is ott jártak ki és be, ugyanis nem volt ritka, hogy a nagy hó miatt a kota normál bejárata nem volt elérhető.
És itt jön a másik Santa Claus vonatkozás: a sámán a kéményen át megérkezett a sátorba az ajándékaival, a szárított galócákkal. A közös fogyasztást egy szertartás kísérte, mely során a rénszarvasok szellemével lépett kapcsolatba, így kapva válaszokat az élet nagy kérdéseire. A legnagyobb ajándék tehát, amit a népének adott, a lelki megnyugvás volt. Ezután a kéményen át távozott, és elhajtott a rénszarvasokkal, ami a hallucinogén szerektől bódult emberekben könnyen ébreszthette azt az érzést, hogy nem is a talajon vágtat, hanem szinte repül a szánjával.
A légyölő galóca piros-fehér színvilága több fronton is fennmaradt a karácsonyhoz társított képekben: a legkedvesebb gombájuk tiszteletére helyenként piros ruhát viselő sámánok öltözködését Santa Claus vitte tovább, a karácsonyi képeslapok és dekorációk visszatérő figurái a piros-fehér pöttyös gombák és a gombasapkát öltő manók, de Rudolfnak sem véletlenül lehetett nagy piros orra, ami a Mikulásnak is mutatja az utat…
Bár most talán már jobban átlátjuk, milyen legendákra épülnek a mai szokások, a lényeg mindig ugyanaz: szeretjük a meséket, és jó érzés hinni a jóban. Ennél több talán nem is kell így karácsony táján!
