Összművészeti kalandorként ma egy igazi csemegét hoztam, hiszen a következő képem ugyanazt a címet kapta, mint egy korábbi versem – nem véletlenül. A kezembe került a kötetem, és ahogy fellapoztam, valahogy ennél a versnél nyílt ki. Úgy gondolom, nincsenek véletlenek, és ez a vers most éppolyan aktuális az életemben, mint amilyen 16 éve volt. Az elmúlt egy hónapban nagyon sok minden változott körülöttem, és én magam is változtam. Ez a kép, amelyet most végre volt alkalmam megfesteni, már hetek óta zakatolt bennem. Szerettem volna valahogy megjeleníteni a változást, ahogy az életem a magam által választott sötétségből hirtelen elkezdett színesedni! 🙂

A vers további érdekessége, hogy anno a megjelenés után megkeresett a Hospice Alapítvány, hogy elszavalhatnák-ez októberi Nárcisz Ültetésen, ahol minden elültetett virághagyma a gyógyíthatatlan betegek iránti együttérzést fejezi ki. Hatalmas megtiszteltetésnek éreztem, hogy az én versemet választották erre a nemes alkalomra, és természetesen beleegyeztem, de nem igazán értettem. Hiszen az én kötetemben szerelmes versek vannak, hogy jön ez a Hospice Naphoz? És akkor elolvastam az Aki voltam című versemet más szemmel, és azonnal megértettem. Szíven ütött a felismerés, hogy bizony, aki már távozóban van ebből a világból, érezheti ugyanezt! Megrázó felismerés volt ez az új nézőpont számomra…

Most is úgy érzem, hogy az, aki voltam, nem vagyok már. De se szerelmi bánat, se más szomorú érzés nincs bennem, most egészen önszántamból hagyom hátra azt, aki voltam. Így számomra egy harmadik jelentést is nyert ezáltal a vers, és a képpel lett most egy új, kerek egész. Azt hiszem, mostantól a vers és a kép számomra elválaszthatatlan egységet alkot.

Aki voltam