Artmüller Ágnes személyes

A tündérkert

Kihasználva a rám szakadt szabadidőt, a lányommal tündérkertet építettünk a férjem gyönyörű kertjébe. Volt már egyszer hasonlónk, de azt fel kellett számolnunk, amikor kutya jött a házhoz (félő volt, hogy a kis bolond megesz valami apró alkatrészt). Az új kertet olyan részre tettük, ahová “a kutyának belépni tilos” van, így biztonságban lesz tőle. A rigók azért fel-feldúlják néha, de próbáljuk rendben tartani. 🙂

A tündérkert lakója Ella, a tündér, akit én készítettem. A frizurája mini gordiuszi csomókból áll össze, és maradék anyagokból még ruhát is készítettem neki.

Ella, a tündérkert lakója

Ennyit a technikai háttérről, és most jöjjön hozzá a mi mesénk! 🙂

A tündér és a váratlan vendég

Ella aggódva nézte a hatalmas felhőket. Tudta, hogy szükség van az esőre, ő mégis a napsütést szerette, amelyből szerencsére bőven jutott ezen a nyáron. Imádta a virágait öntözni a sárga kis locsolókannával, amelyet mindig a kútból mert vízzel töltött meg. Bár volt egy tavacska is a ház mellett, onnan nem szeretett vizet hozni, mert mindig félt, hogy néhány halacska is beleugrana a kannába, nem akarta, hogy bajuk essen.

Reggel már megöntözte a virágait, de délelőttre elsötétült az égbolt, mintha csak alkonyat lenne. Amikor az első esőcsepp összevizezte a haját, Ella nem teketóriázott tovább, berepült házikójába, és helyet foglalt csinos kis üvegfoteljében, s onnan figyelte kis birodalmát. Kopp, kopp… egyre több és több vizes pötty tarkította az udvar köveit. Ahogy elmélázva nézte a csendes esőt, hirtelen furcsa hangot hallott. Mintha lenne valaki a tetőn..

Próbált kikukucskálni, de nem látott senkit. Kirepülni nem akart, mert félt, hogy vizes lesz a szárnya, de a kaparászó hangot továbbra is hallotta. Amikor az eső még jobban rákezdett, az égboltot egy nagy villanás hasította ketté, a házikót hatalmas mennydörgés rázta meg. Szinte ugyanebben a pillanatban valami ázott gombóc döntötte fel a kis tündér, aki ijedtében hátraesett, és a fotelben landolt. Szeme elkerekedett, és rémületében egy hang sem jött ki a torkán, csak szó nélkül, megbabonázva nézte a félelmetes, tollas szörnyet.

A “szörny” megrázta magát, rendezte kicsit a tollait, majd szemlesütve azt mondta:
– Elnézést, hogy így betörtem, de bőrig áztam, és nagyon megijedtem a mennydörgéstől. A nevem Vilma, verébfióka vagyok, és nem találom az anyukámat. Megvárhatom itt a vihar végét?
Ella vett pár mély levegőt, hogy megnyugodjon, és amikor végre meg tudott szólalni, így felelt:
– Üdv nálam, Vilma, én Ella vagyok, a kerti tündér. Természetesen örömmel látlak nálam, bár kicsit szűkös a hely, de ketten még épp elférünk!

Együtt nézték tovább az esőt, ami hamarosan elállt, és a felhők amilyen hirtelen jöttek, most úgy tűntek el az égről. A nap felragyogott, és Vilma – immár Ella kíséretében – kiült a házikó tetejére, hogy megszárítsa tollait. Csakhamar kétségbeesett csipogásra lettek figyelmesek, Vilma szülei égre-földre keresték elveszett kislányukat. Volt nagy öröm, hogy nem esett semmi baja a kis gézengúznak! Elbúcsúztak Ellától, megköszönték, hogy vigyázott Vilmára a vihar alatt, aztán már repültek is haza a saját fészkükbe. Ella pedig kisétált a tavacska partjára, és élvezte tovább a napsütést.