Artmüller Ágnes és a PONT

Felvetődhet Benned a kérdés, hogy oké-oké, azt még értem, hogy a saját nevét használja márkanévnek, de mi a bánat az a “pont”? Ennek hosszú története van, dióhéjban annyi a lényeg, hogy pályafutásom során kísérleteztem pár márkanévvel, amiről azt gondoltam, hogy passzolnak az ékszereimhez. Aztán egy szép napon rájöttem, hogy felesleges köröket futok. Ezek az ékszerek az ÉN álmaimból, az ÉN kezem által, az ÉN szenvedélyemből születnek, ezért Artmüller lesz a márkanév és pont! Ez a pont pedig ott maradt a nevem mellett, mert ugyan az ékszereket én készítem, de PONT NEKED! Így aztán mindketten benne vagyunk ebben a történetben, ez szerintem így igazságos.

​Ha továbbiakat is megtudnál még rólam, görgess lejjebb! 🙂

A munkáimmal egy nagyon fontos üzenetet szeretnék közvetíteni, amit három szóban össze tudok foglalni:

Az élet szép! 

​Mielőtt még azt mondanád, hogy “ja, persze!”, szeretnék elmesélni Neked valamit, valami igazán személyeset. 2007 őszén úgy éreztem, hogy a világ legboldogabb embere vagyok. Szerető férj, szép otthon, jó kis élet, és ezt koronázta meg a tény, hogy rögtön az első próbálkozásra teherbe estem, és várandós lehettem az első gyermekemmel. Úgy éreztem, olyan kerek az életem, mint a mesében. A terhesség ugyan eléggé megviselt, de hol volt ez ahhoz a csodához képest, hogy mindjárt anyuka leszek?! Alig vártam a júniust, hogy végre megszülessen a kisfiam. Már csak 5 napom volt hátra a kiírt dátumig, és mindig minden vizsgálatom teljesen rendben volt, amikor furcsa érzésem támadt. Azon a szerda reggelen még arra ébredtem, hogy csuklik a baba a pocakomban, de délutánra gyanús lett, hogy mintha nem mozdulna. Persze rögtön hívtam a szülésznőt, a férjemet, aki azonnal jött és bevitt a kórházba. Mindenki arra tippelt, hogy a baba rákészül a születésre, azért nem mocorog annyit, amennyit szokott. 

Még az orvosom is úgy fogadott a kórházban, hogy az üdvözlésben benne volt a kissé elnéző sajnálat, hogy az első gyerekes anyuka mindentől megijed, de majd most megmutatjuk neki ultrahangon, hogy nincs miért aggódni. Aztán nem így alakult. Pár perc múlva kiderült, hogy sajnos nagyon is alapos okkal aggódom, a kisfiam ugyanis már nem él. A világ darabokra tört, a tökéletes kis életem hirtelen semmivé foszlott, és olyan fájdalom járt át, amit soha nem éreztem azelőtt. Hallottam már róla, hogy előfordul ilyesmi, és mindig azt gondoltam, hogy “ó, ez szörnyű lehet”, de megélni, megtapasztalni ezerszer, milliószor nehezebb volt. Az egész család összezuhant, mindannyian értetlenül álltunk az egész előtt. Aztán másnap világra hoztam a 60 centis, gyönyörű, egészségesnek tűnő kisfiamat, aki már nem élt. Úgy éreztem, ezt a fájdalmat egyszerűen nem is lehet elviselni. 

Nem volt egyszerű feldolgozni a történteket, de az írás – ahogy általában – itt is sokat segített nekem, hogy a lelkemben kavargó káoszt valahogy rendszerezzem. (Még egy könyvet is írtam a túlélési technikáimról, melyet rengeteg sorstársam hasznosnak talált, de sajnos nem találtam kiadót hozzá, mert szerintük túl szomorú ez a téma, és nem vennék elegen…) Aztán pontosan 20 hónappal a fiam születése után megszületett a kislányom, aki igazi vigasz-gyerek volt, a benne lévő mérhetetlen szeretetadagjával igyekezett begyógyítani az egész család lelki sebeit. Remek munkát végzett, és mi nagyon hálásak voltunk a Sorsnak/Istennek, hogy egy kívül-belül gyönyörű, csupa szeretet és humor, csupa kedvességből gyúrt gyereket kaptunk. Sokszor könnyes röhögésbe fulladnak a beszélgetéseink, együtt alkotunk, énekelünk, bolondozunk, de bármi bajunk van, egymásra mindig számíthatunk, ha vigasz kell. Amikor ő megszületett, akkor úgy éreztem, eddig egyáltalán nem értékeltem az életet. A fiam elvesztése értette meg velem, milyen törékeny dolog a létezés, hiszen – mint utóbb kiderült – az ő élete annyin múlt, hogy amíg a hasamban volt, beszorította a köldökzsinórt a térdhajlatába, és elzárta maga elől az életet. Ha nem kell megélnem egy ekkora fájdalmat, a mai napig nem tudnám talán annyira értékelni azt, hogy a lányom itt van velünk. Türelmetlenebb anyuka lennék, és biztosan másként néznék sok helyzetet. Néha becsúszik egy rosszabb jegy, és néz rám a hatalmas, barna szemeivel ijedten, hogy most mi lesz, és érzem, hogy elsőre felmegy bennem zsigerből a pumpa, aztán meg arra gondolok, hogy “és akkor mi van?”, attól még ez a gyerek okos, jó fej, kedves, értékes… komolyan legyek rá mérges, amiért lusta volt megtanulni a szavakat spanyolból? Vagy mert nem gyakorolt eleget természetismeretből? Ugyan már! Itt van, él, egészséges! Ez számít! 

Az élet szép! Igyekszem az élet minden területén észrevenni a szépséget. Sőt, próbálom az élet gyönyörűségét kifejezni az alkotásaimmal, amennyire csak a képességeim lehetővé teszik. Mert rajtunk is múlik, hogy szépnek látjuk-e az életet! Rajtunk is múlik, hogy mikor pocsolyába lépünk, azon bosszankodunk-e, hogy vizes lett a cipőnk, vagy annak örülünk, hogy végre elolvadt a jég a hosszú tél után! Azt szeretném, ha mindenki, aki az ékszereimet viseli, felvenne velük egy olyan képzeletbeli szemüveget, amelyen keresztül könnyebben meglátja az élet csodálatos oldalát, az örömet, a szeretetet, a békességet, a boldogságot. Sokszor mondom a vásárlóimnak, hogy “viseld örömmel”, és a visszajelzésekből úgy látszik, ez meg is valósul! Hatalmas öröm nekem, hogy egyre többen mosolygunk össze az egyediség magabiztosságával, és mondjuk együtt, egyre nagyobb meggyőződéssel: AZ ÉLET SZÉP!