Artmüller Ágnes személyes

Én írok. Te olvasol?

Még vagy ezer éve ezzel a szlogennel futott a blogom, ahol ez a kép volt a profilképem (ha már folyton jártatom a szám). Sokat írtam akkoriban, szinte minden nap, és szinte bármiről. Jó világ volt, rengeteg jó embert ismertem meg általa, sokakat a mai napig barátomnak mondhatok. Aztán kis hazánkban is egyre elterjedtebb lett az internet, már gyakorlatilag bárki hozzáférhetett, és ha már hozzáfért, úgy érezte, mindenhez muszáj hozzászólnia is. Sajnos sokan kellemetlenkedésre, beszólogatásra, folytonos viták gerjesztésére használták a komment-szekciót, nekem meg nem volt se kedvem, se időm trollokkal foglalkozni.

Amikor a lányom ovis lett, abbahagytam a nyilvános blogolást. Ijesztő érzés volt, hogy mivel egy van belőlem az országban, bárki, aki valahol olvassa a nevem, csak bepötyögi a keresőbe, és a kb. 6-7ezer találatot kattintgatva máris könyékig turkálhat az életemben. Akkor úgy éreztem, nem komfortos nekem ez a felállás, és a legszűkebb olvasóimmal elvonultam egy félreeső kis helyre az interneten, ahol aztán nagy titokban tovább írtam. Mert írnom muszáj volt, olyan volt ez nekem, mint a levegő.

Évek teltek el azóta, pontosan kilenc… Néha hiányzott, néha eszembe sem jutott. Most azonban megint válaszúthoz értem, el kell döntenem, merre menjen tovább az életem, és elkezdett hiányozni a blogolás. Hogy miért? Mert nekem az írás terápia. Ha leírom a problémáimat, azzal valahogy rendszereződik a fejemben a káosz, és mire befejeztem a témát, általában már kezd is kibontakozni a ködből az út.

Most is azt érzem, hogy az alkotást nem szabad feladnom, nekem az lételemem. Csak még abban nem vagyok biztos, hogy ékszerekkel, képekkel, festményekkel, könyvekkel vagy esetleg szobrokkal akarom-e megélni az alkotás örömét. Ezért születik most új blog itt az oldalamon, s míg eddig a webshop volt a hangsúlyos, mostantól a blogé lesz a főszerep. Legalábbis addig, míg kitalálom, merre tovább! 🙂 Köszönöm, ha velem tartasz!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.