Down világnap,  személyes

A felemás zoknik napja

Március 21-én van a Down-szindróma Világnapja. Sokan elmennek mellette, hogy na tessék, már megint egy világnap, de fontos észrevennünk egymást, és igen, a Down-szindrómásokat is, akik sok dologban pont olyanok, mint mások, néhány dologban talán kevésbé ügyesek, néhányban viszont sokkal jobbak bárkinél. Vigyázat, személyes írás következik! 🙂

Emlékszem, éppen reggeliztem a tévé előtt, és az RTL Klub reggeli műsorát néztem. Szalay Kriszta művésznő beszélt az És a nyolcadik napon… című színdarabról, mellette pedig ott ült a darab valóban Down-szindrómás főszereplője, Botond. Egész délelőtt a fejemben járt ez a riport, annyira szeretetteljes és kedves volt az egész, és én annyira semmit nem tudtam a Down-szindrómáról… Még akkor is ezen gondolkodtam, amikor elindultam a postára, hogy feladjak néhány csekket. Nem is nagyon néztem, merre megyek, csak vittek a lábaim a megszokott úton. Arra eszméltem, hogy valaki rám köszön: “Szia!”

A hang, a kiejtés alapján egy kisfiút vártam, de ahogy felpillantottam, egy felnőtt fiatalember állt előttem. Egy Down-szindrómás férfi. Zavartan visszaköszöntem, és ahogy továbbmentem, azon tűnődtem, hogy oké, hogy a gondolattal teremtés működhet, de ilyen gyorsan? Amire gondolok, az tényleg hirtelen megjelenik előttem? Nem ment ki a fejemből a dolog napokig. Mivel még nem laktunk olyan régen Biatorbágyon, elkezdtem a szomszédaimnál kérdezősködni, hogy vajon honnan kerülhetett elém ez a fiatalember? Egyikük azt mondta: “A Táncsics utcában van egy kerámiaműhely, biztosan ott dolgozik, ott főleg fogyatékosok dolgoznak, úgy tudom.”

Felkerekedtem, és elkezdtem nyitott szemmel járni a Táncsics utcát. Volt már olyan, hogy arra sétáltam, de nem láttam kerámiaműhelyt – igaz, nem is kerestem. Így azonban, hogy már tudtam, mit kell figyelni, rögtön meglett a hely! Becsengettem, bár magam sem igazán tudtam, hogy miért. Kijött egy hölgy, és én azt mondtam: “Jó napot kívánok! Itt lakom a közelben, elnézést a zavarásért! Azt szeretném megkérdezni, hogy van-e itt valaki, aki el tudná nekem mondani, hogy hogyan kell normálisan viselkedni a Down-szindrómásokkal.” Igen, ez volt az első, ami kiszaladt a számon, mert azt éreztem, hogy szeretnék valahogy viszonyulni hozzájuk, de nem tartom jónak a távolságtartást sem, ahogy most érzek, és rosszul vagyok a gügyögős, kicsit lenéző, lekezelő hangnemtől is. És tényleg nem tudom, hogy hogyan kéne normálisan.

Szerencsémre az illető hölgy a műhely vezetője volt, gyógypedagógus, aki nagyon közlékeny ember volt, ráadásul épp rá is ért egy kicsit, mert már mindenki hazament. Leültetett, és elkezdte mesélni az ott dolgozók kórtörténetét, a viselkedésüket, a jellemző tulajdonságukat, így aztán sokkal több információt kaptam, mint amire eredetileg kíváncsi voltam, de nagyon érdekesnek találtam mindent. A végén elmondta, hogy dolgoznak náluk segítők, és volna-e esetleg kedvem csatlakozni, ha lesz üresedés? Kedvem éppen lett volna, de sem szakirányú végzettségem, sem ilyen jellegű tapasztalatom nem volt. A hölgy megnyugtatott, hogy ez egyáltalán nem probléma, a “srácok” (ahogy ő emlegette az ott dolgozókat) úgyis az emberek kisugárzását veszik alapul, mikor eldöntik, hogy elfogadják-e vagy sem. Dolgozott már náluk olyan segítő, akinek voltak papírjai, de a srácok nem szerették, nem tudták elfogadni, mert hiába mondott a szája szép szavakat, nem ez az érzés sugárzott belőle.

Életem legfurcsább állásinterjúja következett pár nap múlva: tízórai szünetben elmehettem a műhelybe, amikor mindenki ott volt, a srácok pedig kérdezhettek tőlem. Ültem a terem közepén, mint valami díszvendég, és mindenre válaszoltam, amit csak kérdeztek tőlem. Úgy éreztem, nagy szeretettel fogadnak, és ez nagyon jó érzés volt, de azért izgultam kicsit. Tudtam, hogy úgy látnak át rajtam, mint az üvegen, itt nem lehet kamuzni, nem lehet magad jobbnak eladni, mint ami vagy. Amikor már úgy tűnt, hogy mindent megkérdeztek, amit akartak, a vezető még megkérdezte őket: “Mindent tudtok már Ágnesről? Vagy van még kérdése valakinek?” Ekkor egy bátortalan, alacsony, Down-szindrómás férfi, aki olyan volt, mint egy felnőttbe oltott kis óvodás, hebegve azt mondta: “Nekem van még egy kérdésem! Hozzám jössz feleségül?” Mindenkiből kitört a nevetés, mert Döncinél (akit egyébként Tamásnak hívtak, de mindenki Döncinek szólította) ez a kérdés biztos jele volt annak, hogy szereti az embert. Mindenkit feleségül akart venni, aki szimpatikus volt neki. 🙂

Bár akkor éppen nem volt üresedés segítői poszton, néhány hónap múlva aktuálissá vált a dolog, én pedig elkezdtem a műhelyben dolgozni. Minden reggelem úgy indult, hogy a Down-szindrómások (Dönci és Zsolti, akivel elindult minden) átöleltek nagy-nagy szeretettel, az autista fiú végiggyömöszölgette a karomat lelkesen, a többiek is körbevettek, és vidáman köszöntöttek. Annyi ragyogó szempárt, őszinte örömet szerintem sehol, semmilyen munkahelyen nem kap az ember, mint egy ilyen közegben.

Nagyon sokat tanultam az őszinte elfogadásról, a saját határaimról, a változásra való képességemről, és a világ sokszínűségéről ezen a helyen. Nagyon büszke vagyok rá, hogy azóta is barátnőmnek mondhatom az ott megismert Lengvári Ágit, aki amellett, hogy rengeteg mindent megtanított nekem a kerámiával és a srácokkal kapcsolatban, életem legnehezebb időszakában is mellettem állt, amit sosem felejtek el neki.

A sokszínűség fontos, tudhatjátok rólam, milyen sokféle stílust és rengeteg színt használok én is az ékszerek megalkotásánál, mert tudom, hogy sokfélék vagyunk mi magunk is. Sokan vannak, akik – ahogy régen én – nem tudnak mit kezdeni ezzel a fajta sokszínűséggel, amit a Down-szindrómások adnak a világnak, pedig ha megismered őket, rájössz, hogy igaz a mondás:

“Isten hat nap alatt megteremtette a világot, a hetedik nap megpihent, a nyolcadik napon pedig megteremtette a down-osokat, hogy szeretetet hozzanak a Földre.”